Második fejezet, amit múlt héten szerettem volna hozni. Sajnos akkor egy cuki (nagyonnagyonaranyos-.-) szombati tanítás miatt nem jött össze a poszt. Most viszont itt van a folytatás. Remélem tetszeni fog, mindenképp véleményezzetek, ha szeretnétek mondani róla valamit. OwO
Zene (a háttérben zúgó vinnyogással, hogy "hrrrrrvisszatértacrystalcastleeees") Két zárójel hülyén néz ki, de...második zárójel: (ha van kedvetek, csekkoljátok az egész albumukat, az Amnesty-t, mert gyönyörű): https://www.youtube.com/watch?v=CnqzIYZR1GA
*
Sötétedik. Egész Berlin fényben úszik – a lámpák bevilágítják
az utcákat, a kocsik fényszórói, a házak ablakaiból kiszűrődő fények. A
metrómegállókban már jóval kevesebb ember lézeng. A mozgólépcső halk moraja
tölti be a teret. Bemondók, digitális kijelzők adják az utazók tudatára a
szerelvények érkezését. A neonlámpák természetellenesen világítanak, a szürkés
falakon néhol graffiti. Odalent szél van és hűvös. Elise összébb húzza pulóverét.
Megborzong. A tiszta kőpadlón tükröződik sziluettje. Fáradtan fújja ki a
levegőt. Rápillant telefonjára, de nem fogja fel, mit néz rajta. Nekidől a
bőröndnek. A szél egyre erősödik, a kocsi közeledte már érezhető. A keletkezett
huzat elkap egy elveszetten röpdöső legyet – valószínűleg itt ér véget apró,
jelentéktelen élete. A lány most legalább olyan jelentéktelennek érzi magát,
mint a légy. Szeretne a helyében lenni. Sírás szorítja a torkát, nyugtalan. A
metró megérkezik. Kinyílnak az ajtók, és ő belép, a bőröndöt húzza maga után.
Leül egy helyre, majd várja az indulást. Még egy-két felszálló, és a sebesség
egyre nő, száguldanak be a sötét folyosóra. Gyerekként félt tőle. Mindig sírt
az anyjának, hogy ne szálljanak fel. Visszagondol a rég történtekre,
elkalandozik, az idő telik. A bemondó érthetetlenül rebegi el a „végállómás”
szót, mire a lány észbe kap, hogy le kell szállnia.
A külváros. Lényegesen érződik rajta, hogy egy más környezet.
Ehhez speciális képességek kellenek, nem való mindenkinek. Az állomáson
leszállva az áporodott bűztől köhögnie kell, a lámpák fele ki van égve,
félhomály van. Bemondók és digitális kijelzők sehol. Aki erre jár, az nyilván
tudja, mikor és hová utazzon. A falakra durva szövegek, aláírások jegyezve,
alig van szabad hely. A padló évek óta nem látott takarítást, és az épület
sokkal inkább szórakozóhely lehetne, mint egy metróállomás. A rozoga székeken
hajléktalanok fekszenek, alszanak, bújnak el a világ szeme elől. Mozgólépcsőről
pedig álmodni sem érdemes. Az egykori reklámplakátok letépve, még az elmúlt
öt-hat év divatját, filmjeit hirdetik. Ha az előző állomás volt Berlin
mennyországa, akkor ez a pokla. De ha nem is pokol, érezhetően egy más
környezet, az alvilág. Amit a turisták és gazdag dolgozók nem látnak a
nagyvárosból soha.
De Elise most nem foglalkozik az állomással. Amilyen gyorsan
csak lehet, felsétál a lépcsőn. Felérve egy utcán találja magát. Már jól ismeri
a környéket, körbefordul, és elindul. Megkeresi az utcát, bemegy rajta, sietős
léptekkel. A sötétség, az ottani emberek megrökönyödött szemeit vonzza maga
után. Láthatóan nem része ennek a közösségnek, azok valamit látnak benne: a
pénzt, a lehetőségeket, a fényességet. Ő azokat látva elfordítja fejét. A 71-es
háznál lelassít bőröndjével együtt. Megnyomja a kapunál lévő régimódi csengőt.
Fölötte a felirat: Stefan Klein. A kerítés rácsain keresztül már a kutya jön is
üdvözölni a lányt. Hangosan ugat. A kerten túli ház ajtaja kinyílik, egy férfi
néz ki rajta, majd intéssel üdvözli Elise-t. Mosolyog, elindul felé. Amikor
odaér, kinyitja az ajtót és szorosan a karjaiba zárja a törékeny lányt.
- Elise, drágám, mi oka van esti látogatásodnak? – kérdezi
meglepetten, ahogy végignéz a lányon, miután elengedi. Mikor látja tekintetében
a fájdalmat, már átkozza is magát, hiszen biztos valami komoly baj
történhetett, hogy csak úgy, megbeszélés nélkül idejött.
Időközben betessékeli a kertbe, majd a házba. Odabent néma
csend, csak a lány bőröndjének koppanása az egyetlen hang, ahogy leteszi az
előszobában. Besétálnak a nappaliba. A szobában félhomály, a redőny csak félig
van lehúzva, utcai lámpák fénye szűrődik be, az adja az egyetlen fényforrást.
Meg a televízió, amiben az esti híradó megy – illetve ment, amíg a férfi föl
nem veszi az üvegezett asztalról a távirányítót, és ki nem kapcsolja. A
következő lépése a villany, majd egy bögre tea és némi sütemény következik. Leül
a lánnyal szemben. Kényelmes, régi fotel mindkettő, gyerekkor-illatuk van.
Elise a kezébe veszi az egyik virágmintás, fehér bögrét, végigfuttatja
tekintetét az aranyszélen megcsillanó fényen. Belekortyol a forró italba,
hagyja, hogy a melegség egész testét átjárja. Mindeddig észre sem vette, hogy
mennyire fázik, pedig szinte remegve vette fel a bögrét.
- Hát – kezd bele –, szakítottunk, vagymifene-
- Micsoda?! – vág közbe szinte megrettenve Stefan.
- Stefan-bácsi, én…Én ezt nem bírom. – Arcán könnycseppek
futnak végig, odabújik nagybátyjához. Remeg a sírástól. A férfi megnyugtatóan
öleli át. Agyában kérdőjelek százezrei futkosnak, nem ért semmit a helyzetből.
Esküdni mert volna rá, hogy ennek a két lánynak a kapcsolata örökké fog tartani,
annyira elválaszthatatlanok voltak.
Mikor Elise kicsit lenyugszik, és elengedi őt, megszólal:
- Mi történt? Szeretnél beszélni róla? – Közben egy nagy
doboz zsebkendőt emel az asztalra, párat kivesz belőle és a lány kezébe nyomja
őket, mire ő készségesen átveszi, és kifújja orrát. Nagy levegőt vesz, mielőtt
megszólalna. Hangja remeg. Minden apró részletet elmond onnantól, hogy reggel
mit mondott a főnöke a munkahelyén, a hazajövetele és a veszekedésükön át, egészen
addig, hogy összepakolt és idejött.
Stefant legalább annyira elszomorítják a történtek, mint
Elise-t. Igaz, a férfi a családjukban az egyetlen, aki megérti a lányt. Ő volt
mellette, amikor az anyja alkoholista lett, elváltak az apjával, és amikor az
anyja megtudta kapcsolatát July-val. Tehát szinte többet tud Elise-ről, mint ő
maga, már gyerekkora óta mellette van.
A férfi az emeleti vendégszobába tessékelte a lányt, hogy
aludjon ott. Így Elise fekszik az ágyon, a tetőablakon át nézi a csillagos eget
és a teliholdat. July-ra gondol, a dús hajára, a villogó szemeire. Egy
pillanatra hiányzik neki, a következőben már gyűlöli, a harmadikban megőrül
nélküle, és így tovább. Kezében egy hajgumival játszadozik szinte unott
mozdulatokkal. Hűvös van, odakintről tücsökciripelés szűrődik be halkan, valahonnan
a távolból. A lány megremeg, ahogy egy lágy szellő fúj be a résnyire nyitott
ablakon. Felül az ágyon, óvatos léptekkel odasétál az ablakhoz, majd becsukja.
Még elnéz a távolba, ahol a városközpont sárgásfehér fényei összefutnak. Vajon
most mit csinálhat? Hiányzik neki? Gondol egyáltalán rá?
A másnap reggel kissé hűvös. Hajnalban esett az eső, a nap
bátortalan sugarai még a felhők mögött bujkálnak. Elise egy üzenetet ír a
telefonján főnökének – a hét további két napjára szeretné kivenni a szabadságát.
A telefon képernyőjének kékes fénye haloványan világítja meg fáradt, kisírt
szemeit. Kinyitja a bőröndöt és előhúzza belőle az elsőre kezébe akadó pólót,
majd keres egy hozzá illő rövidnadrágot. Pár pillanat alatt felöltözik.
Már lenn is van a tágas, világos konyhában. Kávé és
péksütemény illata. Stefan éppen a kenyérpirítóval babrál, mikor meghallja a
lány lépteit, a rozoga lépcső nyikorgását, kikiált a konyhából, int neki,
hívja, hogy jöjjön be. Elise óvatosan, lábujjhegyen sétál be a hideg kőpadlóra.
Magára erőltet egy mosolyt, amivel jó reggelt kíván nagybátyjának, aztán szó
nélkül helyet foglal. Az asztalon kockás terítő, hozzá egyáltalán nem illő
csíkos tányérok, a közepén egy csokor művirág. Fehéres fal, vajszínű padló,
fából készült párnázott székek és márványborítású konyhapult. Az ablakokban
alig látszódnak a virágcserepek, a függönyök makacsul betakarják őket. Csak
akkor kerülnek szem elé, amikor a huzat egy kicsit felkapja és félrelendíti a
narancssárga selymet. Az egyetlen zajforrás a kávéfőző zúgása, illetve a rádió
reggeli hírbemondója. Egy darabig. Amikor elkészül a kenyér, Stefan elveszi a
lány elől a tányérját, és ráhelyez egy jókora szeletet. Kinyitja a hűtőt –
hűvös légáramlat járja át a szobát –, egy darabig nézelődik, majd sorjában az
asztalra pakol felvágottakat, sajtot, margarint. A konyhapulton heverő
nejlonzacskóból apró, csokis kalácsokat vesz ki, lehelyezi őket az asztalra.
Kikapcsolja a rádiót, hoz magának ennivalót és leül Elise-szel szemben.
- Jó étvágyat az ifjú hölgynek – mondja szélesen mosolyogva,
majd hozzálát a reggelijéhez.
Ám a nevezett ifjú hölgy, bármilyen jó illatú is a pirítós
kenyér és bármennyire finomnak tűnnek a kalácsok, éppen csak pár falatot eszik
meglehetősen kedvetlenül.
- Kávét, teát, vagy gyümölcslevet szeretnél? – kérdezi a
férfi. Még mindig próbálkozik feldobni a hangulatot.
- Esetleg gyümölcslevet – feleli a lány némi habozás után.
Kávét nem akar. Az a lehető legrosszabb, pedig kívánná, majd’ megőrül érte. De
az emlékei akkor kínoznák megint, a Starbucks, a főtér, a villamosmegálló, az
52-es lépcsőház, a barna faajtó az évek alatt ügyetlenül lecserélt zárakkal és
karcolásokkal. Aztán a csengő nevetés, a selymes haj, a kókuszos parfüm – nem
valami drága fajta, de kellemes, ugyanakkor a kókuszra egyáltalán nem hasonlít
az illata –, a puha, telt ajkak…
- Rendben vagy? – Stefan aggódva gázol bele hangjával a lány
mélyen rejtőző gondolataiba.
- Persze, csak elkalandoztam egy kicsit.
A férfi nem mond rá semmit, inkább témát vált. Jobb, ha nem
zavarja meg az eleve nyugtalan lelkivilágot. Helyette inkább megkéri Elise-t,
hogy menjen el a boltba, és hozzon narancslevet, kávét, meg valami ehetőt
vacsorára. A lelkesedés talán a közepes szóval jellemezhető a legjobban. Nem
épp kelletlen, de valamivel vidámabb is lehetne. Stefan nem is gondol erre,
inkább örül, hogy valamihez egyáltalán, mondhatni van kedve a lánynak.
A levegő már meleg, a nap süt. Ismét jó idő várható, és ez
egy kicsit feldobja Elise-t. Kezében lóbálja, dobálja halványrózsaszín, szőrös
pénztárcáját. Eszébe sem jut, hogy ez is July ajándéka. Még a kapcsolatuk
kezdetéről, amikor szinte semmit sem tudtak egymásról, így nem sikerült
eltalálnia az ízlését. Soha nem mondta meg neki igazán, hogy herótot kap a
pénztárcától, aztán egy idő után hozzászokott. Mostanra az egész történet talán
ki is törlődött a fejéből.
A boltba beérve kellemetlenül csapja meg a helység hűtése.
Megremeg, ahogy beérkezik, és fölvesz egy kosarat. A polcokon konzervek, üdítős
dobozok. Emberek nézelődnek, akik itt nem ismerik a lányt. Idegenek, soha nem
látott arcok. Könnyen észrevehető, hogy nem ahhoz a társadalmi réteghez
tartoznak, amelyikkel Elise körül van véve a központban. Sokkal nyugodtabbnak,
és őszintén boldognak tűnnek. Irigylésre méltóak, már az alapján is, ahogy
nézelődnek. Intenek egymásnak, megállnak a sorok végén egy-egy szót váltanak,
majd tovább állnak. A lány külső szemlélőként figyeli őket. Mintha láthatatlan
lenne, mintha nem is létezne. Jól esik neki ez az állapot, hogy tudomást sem
vesznek róla, nem figyelik, hogy ki ő, mit akar, mit csinál itt. Belehallgat
néhány beszélgetésbe, elmélyül bennük. Felettébb élvezi a helyzetét.
Mígnem egy fiatal férfi jön vele szembe. Átszellemülten nézi,
amint észreveszi. Elise nem tudja honnan, de ismeri a fiút. Biztos benne.
Egyértelműen ismeri. Próbálja minden eddigi férfiismerősét végiggondolni
emlékezetében, de mire rátapintana a lényegre, a vele szemben álló megszólítja:
- Elise? – Hangja meglepett, hirtelen jött örömet sugároz –
Te lennél az?
A hangja bevillantja az összes emlékképet. Egyetemi előadók,
órák, folyosók. Egymásnak felkészülni segítő tanulók, és jópár buli a
hétvégékről. Közös ebédelések. Beszélgetések, vitatkozások, nevetés, suttogás
az órán, puskaírás, vizsgák.
- Udo? – Most igazán felderül a lány. Őszinte mosoly jelenik
meg arcán, hangja újra úgy cseng, mint régebben. – Komolyan te lennél az? Ezer
éve nem láttalak! – Amint ezt kimondja, már egymás karjaiba is ugranak. A
kedvenc volt osztálytársa, egykori legjobb barátja. Az ölelés alatt minden
egyes emléke megrohanja.
Ám a fiút sem hagyja nyugodni a találkozás, azonnal rákérdez,
mi hozta erre az évek óta nem látott, eltűnt Elise Klein-t. A lány csak annyit
jegyez meg halkan, hogy egy szakításon van túl, kicsit fáradt és szomorú.
Jelenleg szabadságon van, elmondja, hogy egyébként hol dolgozik. Azt is
elmondja, hogy az illetékes lány az a lány volt, akit már az első évben
kiszemelt, és Udo évekig szívatta miatta – de persze csak barátságosan.
- Akkor gondolom nem kicsit le vagy törve. – veszi át a szót
a srác – Szerintem egy buli jót tenne neked! – megigazítja a lány egy kiálló
hajtincsét, ami elég feltűnő helyen van, és emiatt viccesen néz ki. Megjegyzi
azt is, hogy ez a haj az egyetlen, ami semmit nem változott az évek alatt. –
Holnap lesz a szülinapom. Remélem, ezt az egy napot még nem felejtetted el. –
teszi hozzá játékosan – Bulit rendezek, ami pont megfelelne neked. Annyit
iszol, amennyit akarsz! Ajándékot sem kérek tőled, nekem az is bőven elég, ha
ott leszel, mint a legjobb barátnőm.
- Óhh, a kis hobbit is egyszer felnő – Elise még mindig
másfél fejjel magasabb volt osztálytársánál, aki elvörösödik régi beceneve
hallatán. – Természetesen ki nem hagynám az alkalmat!
További szép napot kíván a fiúnak, majd mindketten tovább
állnak. Elise megvesz egy fagyasztott pizzát vacsorára, majd kólát és
narancslevet. Még az utolsó pillanatban belecsúsztat a kosárba egy üveg bort –
kell valami holnapra is, nem mehet üres kézzel. Dudorászva ballag a pénztárhoz,
odaadja a dolgok árát a pénztárosnak.
Amint elhagyja a boltot, előveszi zsebéből a telefonját,
beírja, hogy holnap fél nyolckor Udo várni fogja a bolt előtt. Ahogy rápillant
a háttérképére, úja elfogja az a szomorú érzés, amit egy szóval lehet jellemezni:
July. A képen még mindig ott van a
felhőtlen mosolya, a haja összekötve, átkarolja szerelmét, láthatóan az ő
kezében van a telefon, büszke barátnőjére. Gyorsan lezárja a képernyőt, mielőtt
újra elöntené a szomorúság, bár nem segít. Már látta, és az összes gondolatában
a lány van, minden emléke róla – és persze a legélesebben a veszekedés maradt
meg az utolsó csók mellett. Még érzi az édes, puha ajkakat, amint nem akarják
elengedni, amint marasztalják. Vissza akar menni. Legalábbis az egyik fele,
amelyiknek hiányzik az illata, a csókjai, a dús haja, az élénk szemei és
minden, ami Ő volt. Amik együtt ők voltak. És amit tönkretett. De végső soron
nem ő tette tönkre. Ha July korábban dolgozni kezdett volna, ha nem ad neki a
téren este egy gyors csókot a villamosmegállóban…
Mindentől megkímélhette volna magát és őket, mindkettejüket.
Annyira szép és jó lehetett volna…
Tönkre ment. Tönkre lett téve. Hibásak. Elise is, July is,
mindenki hibás, a kollégák, a főnök. Miért? Kinek bántotta a szemét az ő
kapcsolatuk? Ki nem bírta ennyire elviselni két nő kapcsolatát? Mi van abban,
ami elítélendő? Miért kellett a kapcsolat összekötő pontjának egyben a
vesztének is lennie?
Ibolyakék nyári ruha. Kivágott hátú, apró, csillogó
kövecskékkel díszítve. „Tökéletes lesz.” – jegyzi meg magának Elise, ahogy
felpróbálja, és elégedetten nézegeti magát a fürdőszoba hatalmas, odaszáradt
vízcseppekkel tarkított tükrében és természetellenesen fehéres
neonlámpafényében. Körbefordul, megigazítja a fodrokat, majd beteszi fülébe a
lelógó, ezüst fülbevalóját, amit July-tól kapott a legutóbbi karácsonyra. Az
elmúlt napok óta gyűlöli hordani, de mást nem hozott magával. Pár perc
meggondolás után inkább kiveszi, és úgy dönt, mára minden gondját elfelejti.
Késésben van, tíz perc múlva oda kell érnie a bolt elé, úgy hogy ő még mindig
itthon válogatja a ruhái közül a legmegfelelőbbet. Gyorsan bedobja egy
közepesen elegáns ajándékszatyorba a tegnap vett bort, elköszön és behajtja
maga mögött az ajtót. Még a kertben megvakargatja a kutya fejét.
Az utca egy emberként bámul utána, bárhová megy elegáns
ruhájában. Finom parfümje még egy darabig ott marad a levegőben utána, miközben
sétál. Cipője halkan koppan minden egyes apró lépésénél a töredezett betonon.
A bolt előtt Udo már kocsijának dőlve vár rá. Unottan nézi,
ahogy a felhők lassan betakarják a napot. Már alkonyodik. Lassan fordítja a
lány irányába a fejét. Üdvözli, mikor odalép hozzá, a lány felköszönti, és a kezébe
nyomja a csomagot. Kíváncsian néz bele, majd önelégülten elmosolyodik, amikor
látja a tartalmát – egy díszes üdvözlőkártya és az üveg bor. Kinyitja a kocsi
ajtaját, betessékeli Elise-t. Még megvárnak egy másik lányt, aki unottan
sétálgat, kissé sietős léptekkel. Közben a matt, fekete autót keresi a
parkolóban. Mikor megtalálja, arca egészen felderül, odasiet. Udo mellé ül,
gyors csókot ad neki. Villámokat szór a szeme Elise-re, ahogy hátranéz a hátsó
ülésen felszívódni próbáló lányra. Fel sem kell tennie kérdéseit, a tekintete
mindent elárul. Dühös, sötéten néz, tele van kérdésekkel. A férfi szabadkozni
kezd:
- Csak egy régi osztálytársam, tegnap összefutottam vele,
szakítottak, és szüksége lenne egy kis jókedve, így gondoltam meghívom… - A
lány, vagyis a barátnője kicsit nyugodtabbá válik. Udo egy másik gondolattal
folytatja – Nos, Elise, ő itt a barátnőm. Vagyis már jegyesem. – Nevet, és ez
most valami olyan nevetés, amit a lány sose hallott tőle az évek alatt.
Büszkeség és boldogság.
A lány egy félig-meddig őszintének tűnő mosollyal gratulál
nekik. Gondolatai már megint máshová vitték- az ominózus 52-es lépcsőház.
„Vajon mit csinálhat? Hiányol? Unatkozik? Eljár otthonról? Ő is szomorú, vagy
nem is érdeklem?”
Az alkoholnak van egy olyan hatása, hogy minden bajt
elfeledtet. A gyengék és elkeseredettek számára talán ezért a legjobb menekülő
útvonal. Ahol jelen van, ott egy időre mindenki megfeledkezik a problémáiról, a
fájdalmairól, és ha csak egy pillanatra is, de élvezi az életet.
Viszont, mint minden másnak, ennek sem csak pozitív hatásai
vannak. Részegen gyakran tesz olyanokat az ember, amikbe ép ésszel, átgondolva
soha nem menne bele. Ám ezek a cselekvések visszafordíthatatlanok, bármennyire
is megbánja őket az illető. És a következmények súlyosak.
Elise már nem számolja, hányadik üveg bort issza. Csak azt
látja, hogy már megint kiürült a pohara, már megint és megint üres, és az nem
lehet, az nem jó, mert akkor visszatérnek a gondolatai, az emlékei, a fájdalma.
Érzi, ahogy felszabadul, ahogy minden rossz elmúlik, ahogy egyre kevésbé
érdekli a külvilág. Majd már semmit nem érez. Semmi nem érdekli. Egyedül van,
míg mindenki más barátokkal, párokkal táncol az üvöltő zenére. Valami nyári
sláger, a lányok hangosan visszhangozzák a szöveget. Az egyik pillanatban
valaki kiveszi a kezéből az üveget. Felnéz rá. Homályosan látja egy férfi
arcát. Az nevet, majd megsimítja az arcát.
- Gyere szívem – suttogja a fülébe. Elise nem tud ellenállni,
fölkel az asztaltól. Hirtelen megszédül, kérdőn néz a férfi irányába. – Bízz
bennem, csak gyere, amerre mondom. – Hallja újra.
A férfi erős karja belekapaszkodik a derekába. Egy pillanatra
elhúzódik tőle. Rideg, idegen érzés neki. Valami azt súgja belsőjében, hogy
most azonnal itt kellene hagynia a házat. De nem akar elsőként elmenni, nem
akarja itt hagyni azt, akinek megígérte, hogy eljön, és jól fogja érezni magát.
Megy arra, amerre vezetik – talán egy szoba, de nem biztos benne. Nem látja
jól. Szédeleg, fáj a feje, szabadulni akar innen. Elege kezd lenni az egészből.
A férfi közben érthetetlenül duruzsol kedves szavakat a füvébe. Egy ügyes
mozdulattal szinte észrevétlenül húzza le a ruhája cipzárját, a selyem
magatehetetlenül a földre hullik. A lány megborzong. Forró ajkakat érez az
ajkain.
- Ne – suttogja erőtlenül –, kérem, hagyja abba. –
Megpróbálja ellökni a férfit, beleüt a mellkasába, de nincs elég ereje hozzá.
Az alkohol legyengítette, a kanapéra zuhan.
Megadóan hunyja le a szemeit, egy könnycsepp fut végig az
arcán. A férfi borostája szúrja az arcát, ő remeg a félelemtől. Megint
megpróbálja lelökni magáról, de nem sikerül neki. Halkan kéri, engedje el, de a
férfi mintha meg sem hallaná.
- Hidd el, cicám, jó lesz, élvezni fogod, nem akarsz majd végül
elengedni, azt akarod, maradjak veled. – A férfi csak ezeket hajtogatja. Elise
rájön, nem tud mit tenni. Reménytelen a szabadulása.
„Ez a bosszúm, July. Az egész miattad történik.” – gondolja,
és attól a perctől nem ellenkezik. Az egészet egykori szerelméért most végig
fogja csinálni. Ennyi. Kár, hogy a lány most nincs itt, pedig láthatná, hogy
Elise-nek nem olyan nehéz partnert szereznie. Nem annyira elveszett és
szerencsétlen, mint amilyennek tűnt azon az estén, amikor összevesztek. Végig
ezek a gondolatok járnak a fejében, amíg a férfi fölé hajol és megcsókolja.
Bűzlik az alkoholtól, teste forró és vággyal teli.
Mérhetetlen fájdalom, mindennél rosszabb, ami eddig érhette
Elise-t. A dac, a visszavágás vágya nem ér meg ennyit, az biztos. Remeg,
szabadulni akar, de a féri még nem ment el, a férfi még ott van vele, benne, és
nyilvánvaló, hogy ki fogja várni az alkalmat. Ő még tudja, hol van, és mit
csinál, bizonyára nem ivott annyit. Viszont egy részeg lány könnyű préda
számára.
Aztán végre elmegy. Fölkel a kanapéról, szedelődzködik, majd
kisétál az ajtón. Még küld egy bíztató mosolyt az összetört lány felé, ám Elise
ezt nem látja. Tenyerével takarja szemeit és sír. Perceken belül fölkapkodja
ruháit. Eldöntötte: most azonnal hazamegy.
Elköszönés nélkül lép ki az éjszakai utcára. Szédül, mindene fáj,
a könnyeitől már semmit nem lát. A kerítésekbe kapaszkodva támolyog, próbál
mély levegőket venni, hátha kicsit kitisztulna az agya. De reménytelen. Rosszul
van. Fel akarja hívni Stefant, de nem merne így a szemébe nézni. Jobb, ha
magától jut haza valahogy. Az utcák üresek, a levegő hűvös. Mindenki alszik, a
házak ablakai sötétek. Pár ébren lévő hajléktalan kíváncsian, viszolyogva
bámulja a részeg lányt. Honnan jött? Mit csinálhatott? Mi történt vele? Hová
akar ilyen állapotban eljutni? Néhányuknak mocskos gondolatai vannak vele, vannak,
akik sajnálják. De a többséget nem érdekli. Csak néznek, mert valami mozgás,
ember, természetellenes az éjszakában.
Pirkad, mikorra hazaér. Nagybátyja mélyen alszik, nem akarja
felébreszteni. Az ajtók nyitva, nyilván várja haza Elise-t. Fellélegzik, ahogy
bezuhan a kertbe, majd a hallba. A szobába meg sem próbál fölmenni, a lépcső
túl nagy kihívásnak tűnik. Zúg a feje, forog vele a bordó nappali. Lefekszik a
kanapéra a puha, kényelmes párnák közé. Elalszik. Álmaiban szép dolgokat lát,
July öleli, csókolja újra. Hozzábújik, finoman átöleli. A következő képen
utazik haza a munkahelyéről, kávét vesz. Szmog van, nagy sebességgel
száguldanak a zsúfolt villamosok. Kezét melegíti a papírpohár, benne a forró
itallal. Boldog.
A reggel kimossa a tegnap rettenetes emlékeit. Az alkohol
keltette zavar elmúlik, marad a szédelgés és rosszullét, egyszóval a
másnaposság. A buliról csak halvány emlékek villannak be, a dübörgő zene, a
tömeg és az italosüvegek alig mozduló képe haloványan homályosodik, elveszik.
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése